Bizonyára sokan tapasztalták Önök is, aminek jómagam nap, mint nap részese lehetek. A tömegközlekedés kiválóan alkalmas arra, hogy felhajtóerőként hasson a mélyben – vagy talán nem is annyira mélyen - rejlő primitivitásra és kihozza azt, az emberekből…

Utazni vágyókkal teli buszmegálló. Nem repesnek az örömtől, munkába indulnak. Várják a menetrendszerinti járatot, amely a megélhetést jelentő munkahelyük felé repíti, a már most elcsigázott dolgozókat. Megérkezik a busz és hirtelen emberfeletti erő lesz úrrá az imént még lomha testeken, és mintha az életük múlna rajta, úgy lökik félre egymást, hogy helyhez jussanak.
Középiskolás éveimet idézi, mikor a vonatra való feljutás megfelelt egy élet-halál harcnak, a sok debil diák diadalittasan foglalta el helyét a vonaton, s még jó móka is volt. Felnőtt emberektől mást várna az ember.
S ha ez nem elég, a primitivitás még fokozható! Egy hölgy az első ajtónál áll, helyet már nem talált. Nem akar beljebb menni, ezzel megnehezíti két férfi felszállását, nekifeszül a sofőrfülkének, úgy próbál helyet szorítani nekik, hogy tovább mehessenek.  Mégsem elég nekik, és morognak:
·    "Nem menne ám arrébb."
·    "Ja, majd leszállni sem tudunk….Maj’ jól lerúgdosom!"

Mire nem jó egy busz-utazás! Képes egyetlen tiszavirág életű párbeszédbe koncentrálni a primitívség esszenciáját, és utat engedve neki, hagyja kitörni az emberi elme mélységes sötétjéből.
Nem általánosítás ez, hisz sokan mások nem tettek így, mint ez a két „úriember”. Köztük voltam én is, igaz én nem is lökök fel senkit, nem vagyok részese hasonló párbeszédeknek, és ha úgy van, még át is adom a helyem. Úgy tűnik az udvariasság nem csak neveltetés, hanem intelligencia kérdése is…