"A hegyeshalmi bányától a Mount Everestig" cikk folytatása.

Az utazás…

Furcsa, hisz vertikálisan ellenkező irányról van szó, mint a búvárkodás esetében, mégis hasonlóképp kedves hobbi Gábor számára a hegymászás is. Ez már egy későbbi „szerelem” és talán még éretlenebb, de semmiképp nem nevezhető futó kalandnak.

„Volt egy tanítványom, Dr. Kiss János, aki sokat mesélt arról, hogy sziklát mászni is jár, s micsoda élményt nyújt ez a sport is, akár a búvárkodás. Tulajdonképpen ő mérgezett meg.”

A tanítvány elmondásai alapján érdekelni kezdte Gábort a sziklamászás, szakirodalmat kapott egykori oktatottjától, tanárból diákká vált. Elsajátította a hegymászás fortélyait, másztak a Pilisben, Ausztriában, sőt Horvátországban összekötötték a két sporttevékenységet és felváltva törtek csúcsra és szálltak a tenger mélyére.
Ismeretséget kötött Dr. Kiss János által Harsányi Leventével is, aki szintén a hegyek szerelmese. Mesélték, hogy jártak már Nepálban és bár nem dokumentálták útjukat, hatalmas élmény volt, és elkezdődött a tervezés.

„Az első gondolatok és az utazás kivitelezése között másfél év telt el. János intézte a repülőjegyet, a szállást és tulajdonképpen az egész utat. Neki köszönhetően igazából minden előre le lett kottázva..” – meséli Gábor, és nem győzi kihangsúlyozni Dr. Kiss János és Harsányi Levente szerepét – „nélkülük nem sikerült volna….”

Fizikai megpróbáltatások…. 

Utazásuk során eljutottak a Mount Everest alaptáborig, ami 5364 m magasan volt, a legmagasabb pont 5545 m magasan Kalapatthar volt, ahol jártak.
Az út egy hónapot vett igénybe. A szintkülönbségek miatt akklimatizációs túrákat is kellett tartani, ami viszont időigényes. Napi maximum 300 m szintkülönbséget bír el a szervezet. A legnagyobb kihívást az időjárás, a hideg, a légnyomás jelentette. Elképzelhetetlen micsoda légszomja lehet az embernek, már ahogy meséli is, rosszul érzem magam. Szinte önkéntelenül is levegő után kapkodok, pedig egy kényelmes kanapém ülök…

„Itt éreztem igazán, hogyan is működik az emberi szervezet. Éreztem, ahogy dolgozott az izom, és használta el az oxigént, jelet küldött az agynak, hogy oxigénre van szükség, ami a rekeszizomnak továbbította azt, és próbáltam lélegezni. S hihetetlen, de egy lépés is komoly megerőltetést okozott, tulajdonképpen csak fél lábfejnyi lépésekkel tudtunk haladni…”

A hideg is kemény ellenfélnek bizonyult. Az éjszakákat úgynevezett lodge-okban töltötték, amik tulajdonképpen faházak voltak, és az időjárási viszontagságok ellenére is csak szimpla üvegből voltak az ablakok

„..reggelre megfagyott a zoknink…”

Sem a hideg sem a légnyomás nem okozott gondot a teherhordó serpáknak. Szinte futva haladtak el mintegy 90 kg-os csomagokkal megrakottan a magyar csapat mellett. Csupán egy pánt rögzítette homlokukhoz pakkjaikat. Hozzászoktak az éghajlathoz, szinte emberfelettinek tűnt az erejük.

„A gazdagabb serpáknak vannak jakjaik, amik a nagyobb csomagokat cipelik. Erős és bátor állatok, az irdatlan magasságokban lévő függőhidak sem jelentenek akadályt számukra…”

Az étkezéssel is küzdeniük kellett útjuk során. Az egyetlen elérhető hús a hegyekben a jakhús, ami még ha nem is rossz ízű, kellőképp bizonytalan. A higiéniával ugyanis meglehetősen hadilábon álltak arrafelé, de erről majd később még lesz szó. Így rizst ettek rizzsel, gyömbérteát ittak. Egy alkalommal ehettek csirkehúst a fővárosban.

„ A hegyen nincs választási lehetőség. Vagy eszel, vagy meghalsz!”

A politikai helyzet is bizonytalan volt, s a legnagyobb aggodalmat ez okozta. Nem lehetett tudni mikor tör ki polgárháború, „volt hogy katonák rohanták meg az utcákat, és berohantak az üzletekbe. Bizonyára kerestek valakit, de nem találták, és olyan hirtelen eltűntek, ahogy érkeztek…”
Emiatt úgy gazdálkodtak a kézpénzzel, hogy veszély esetén, ha van rá mód, a megfelelő zsebbe csúsztatva meg tudják nyitni a menekülési utat hazafelé…

A rideg szépség

Azért nem mulasztották el észrevenni a szépséget sem. Valami különös ereje van a hósapkás hegyeknek, csodálatosak ám tekintélyt parancsolóak. Ez a ridegség mégis szép volt. Ahogy lassan hullani kezdett a hó valami páratlan látvány lehetett. Persze nem vártam volna meg szívesen míg hóviharrá erősödött.

„Soha életemben nem láttam még élőben havasi gyopárt. Itt pedig ezerszámra sorakoztak a hegyen. S míg a szomszédos Ausztriában komoly összegekbe kerül, ha leszakítunk egyet, itt tengernyi volt belőle. Mégsem téptem le egyet sem, inkább csak fotón örökítettem meg…”

S a szépség olykor nem is csak a valóban szépnek látszó dolgokban rejtőzik, hanem a szörnyűségek mögött rejlő lelki tartalmakban….

A lélek utazása

S hogy miért írtam oly sokat a mélységről és magasságról, miért próbáltam ködös, átvitt értelmet tulajdonítani neki? Ámulva ültem Gábor szavait hallgatva. Bámulatos dolgokat mesélt, nyilvánvalóan a felét sem tudja átadni mindannak, amit tapasztalt még a fotók segítségével sem. A nyomor, és a szegénység olyan hatalmas méreteket ölt, amit szinte elképzelni sem tudunk. Azt gondoljuk, milyen hatalmas problémákkal küzdünk, mert talán csak egyszer mehetünk nyaralni egy évben, vagy mert sokat kell dolgoznunk, hogy megélhessünk, vagy bosszankodunk a gáz-áremelés miatt. Nepálban szárított jak ürülékkel fűtenek, vannak, akik egész nap téglákat faragnak ki ormótlan sziklákból, hogy házat építhessenek belőle, mások csak ráérősen üldögélnek az utcán, mert még munkájuk sincs. A nekünk megszokott higiénia egy szinte ismeretlen fogalom.

„ A főváros utcáin halomban áll a szemét, nincs szemétszállítás, irdatlanul büdös van. Az ember szeme előtt vágják le a kecskét, a nyílt utcán tárolják a nyers húst. A folyóban mosnak...”

A higiénia hiánya egyenes utat enged a betegségeknek.

„Leprások járnak az utcán, még lefényképezni sem mertem őket. Iszonyatos látvány volt.”

Mindennek ellenére mégis boldogok. Nekik nap mint nap ez életükért kell harcolniuk, a hegyekben az elemekkel is meg kell küzdeniük. S éppen emiatt önzetlenül segítik egymást. Ismeretlen számukra az az egoista szemlélet, ami nálunk sajnos szinte elengedhetetlen „az életben maradáshoz”.

A kolostorok nagy részébe nem engednek be európait, a vallás nagyon domináns nepálban. A hindu és a buddhista vallás az elterjedt. Halottaikat máglyán égetik el, és a hamvakat szertartásosan a folyóba söprik. Ami megdöbbentő, hogy néhány méterre attól, ahol a hamvak a folyóba kerülnek, gyermekek játszanak a vízben, a halottakból esetlegesen hátra maradt aranyfogak után kutatva.
A spiritualista szemléletet mutatja az is, hogy minden városba, egy kapun át vezet be az út, ami elűzi a vándorok vállára ült rontó szellemeket. Mindenhol imazászlók és imamalmok láthatók. Utóbbiakat rendre forgatják is, és imákat mormolnak közben…
Érdekes de számomra van benne valami megmagyarázhatatlanul csodálatos, hogy a szerzetesek nem engedik lefotózni magukat, mert úgy vélik, hogy egy fénykép elveszi a lelküket. Egy számunkra mindennapi dolog milyen szörnyűséges lehet nekik, elvégre egy lélek elvesztése igazán nem játék. S ha belegondolunk, egy fotó valóban rabul ejt belőlünk valamit. Egy pillanatot, ami megismételhetetlen…

Azt gondolom, egy ilyen nepáli út megtanítja az embert igazán értékelni mindazt, amilye van, legyen szó sokról vagy akár - hazai viszonylatban - kevésről. Higgyék el, utóbbi esetben is gazdagabbak vagyunk a nepáliaknál, de lélekben bizonyára sok esetben jóval szegényebbek.

„Sokakat elvinnék Nepálba, mert az emberek elfelejtik, hogy honnan jöttek. Fogalmuk sincs milyen apró dolgokon bosszankodnak ahhoz képest, amit ott láttam. Akár egy drogelvonóval is felérne egy utazás, hiszen láthatnák, hogy az a világ, ahonnan a kábítószerekhez menekülnek, messze nem a legrosszabb…”

További fotók a Képgaléria menüpontban!