Okulásul minden leendő szülőnek

Amikor a várva várt teszt két csíkot mutatott, annyira örültem, hogy legszívesebben eltettem volna emlékbe, de amikor igazán végig gondoltam a dolgot, a józanész azt diktálta, hogy ez lehetetlen…Természetesen nem tudtam magamban tartani a jó hírt. Az magától értetődik, hogy férjemet indián üvöltéssel ébresztettem örömömben, hadd örüljön ő is velem együtt. 

Kicsit álmos volt még (hajnali fél hatkor) - szerényebben ugyan, mint én - de velem örült ő is. Babonából sokan nem árulják el az első néhány hétben, hogy várandósak, de én nem nagyon tudtam leplezni az örömömet. Így hát néhány órán belül egy kedves szomszédunk révén már az egész utca tisztában volt állapotommal. De ezt egy cseppet sem bántam, hiszen mi baj történhetne…!?
Még ugyanezen a napon kértem egy időpontot nőgyógyászomtól a délutáni magánrendelésére, mert azért ott bujkál az emberben azaz undok bizonytalanság, hogy hátha valami másról van szó. Eljött az indulás ideje, és még nem voltam teljesen kész, pedig időben elkezdtem készülődni. Rohanás a rendelőbe, néhány perccel a megbeszélt időpont után érkeztem teljesen kipurcanva. Szerencsémre még ketten voltak előttem, ugyanis volt egy kis csúszás. A mellettem ülő hölgyek épp arról beszélgettek, hogy szegény doktorúr milyen sokat dolgozik, és milyen fáradt…ki nem???
Végre bejutottam, örömmel mondtam, hogy mire gyanakszom, a doki ripsz ropsz megvizsgált, közölte, hogy a gyanúm beigazolódott, és visszahívott 2 hét múlva ultrahangra. Azt éreztette velem, hogy a hatodik hét előtt nem nagyon érdemes orvoshoz fordulni.  Fizettem és már kint is voltam. Talán öt percet töltöttem a rendelőben, még magamhoz sem tértem és már az utcán voltam. Kicsit rosszul esett, hogy olyan mindennaposan kezelte a doki az én óriási örömömet. De ha jobban belegondolok, ez neki tényleg mindennapos dolog…
    Mint a legtöbb „friss” kismama én is felvásároltam a megfelelő szakirodalmat és folyóirat állományt, hogy hátha ezekből majd okosabb leszek. Nem mondom, hogy hasztalanok, de nagyon sok kérdés nyitva maradt számomra, mert ezek az irományok nem a helyi viszonyokat tükrözik. Alig vártam tehát a következő találkozót az orvosommal.
Eljött az első ultrahang időpontja, mondanom sem kell nagyon izgatott voltam. Vártam szépen, hogy sorra kerüljek. Nem is kellett sokáig várnom, behívott az asszisztensnő egy kis váróhelyiségbe. Biztos ami biztos szoknyában mentem, mert olvastam, hogy van olyan helyzet, amikor a hasi ultrahang nem mutat semmit, és ebben az esetben hüvelyi ultrahangot végeznek. Ott ültem abban a kis lyukban, és azon gondolkoztam, hogy vetkőzzek-e vagy ne. Már elkezdtem levenni a csizmámat, amikor hallottam a rendelőből kiszűrődő hangokból, hogy a velem azonos időszakban levő kismamán hasi ultrahangot végeznek. Gyorsan visszabújtam a lábbelimbe és együtt örültem sorstársammal, mert az orvos mindent rendben talált nála. Végre behívtak engem is, és hasi ultrahangra került sor (áldottam az eszemet, hogy nem vetkőztem neki), mutogatott a doki valamit a monitoron, de én nem sok mindent láttam rajta. Kaptam is egy képet, amin a petezsák látható. őszintén szólva azt hittem, hogy valamivel többet fogok látni, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem mutogattam büszkén a gyermekem első fotóját.
Két hét múlva következett egy újabb ultrahang, ami már sokkal megnyugtatóbb volt, ugyanis ezen a napon hallottam először csemetém szívének a dobbanásait. Ezek után már tényleg elhittem, hogy egy kis élőlény növekszik a hasamban. A férjemmel eskü alatt megígértettem, hogy a következő ultrahangra ő is velem tart majd, mert szeretném, ha ő is saját szemével látná és saját fülével hallaná a kisbabánkat.
Hogy mikor kell védőnőhöz menni, milyen az első alapos vizsgálat és hogy mi látható a 12 hetes ultrahangon, kiderül a következő részből. Szó esik majd a rosszullétektől, az undorról és a kívánósságról is, amiről mindig azt gondoltam, hogy csupán női hisztéria…