Idegen kultúrák, idegen szokások.
Igaz ez gondolkodásra, beszédre, építkezésre, öltözködésre - belsőre és külsőre egyaránt. És a Föld lakói az eltérő szokásaikhoz eltérő, a kívülálló számára mindenképpen furcsa, sokszor bizarr és elfogadhatatlan magyarázatokat társítanak, legyen szó akár csak testünk díszítéséről.
Fotóinkkal néhány Afrikában és Ázsiában ma is élő, egyedi testdíszítési hagyományt szeretnénk feleleveníteni, a nyugati szem számára bepillantást adni olyan törzsi népek folklórjába, ahol a megőrzött ősi szokások bár csodálatra méltóak, ám néhol már-már egyszerű biznisszé, turistalátványossággá alacsonyodtak. Tartson velünk a mursik, a silluk, a nubák és a padaungok földjére!
Afrika egyik legkülönlegesebb lakói az Etiópiában élő Mursi törzs hölgy tagjai, akik hatalmasra nyújtott alsó – időnként felső, vagy mindkét - ajkukban egy lapos agyagtányért hordoznak. Hogy miért vállalják a nők egészen tinédzserkoruktól kezdve ezt a minden bizonnyal nem éppen kényelmes szájdíszt? A nem is oly régi, mindössze kétszáz évre visszatekintő szokás eredetileg éppen ellenkező funkcióval bírt, mint ma, a rabszolgakereskedelemhez kapcsolódott: a fekete asszonyok akkoriban ezzel a módszerrel csúfították el magukat, hátha így „megússzák” az elhurcolást. Napjainkra azonban a tányérajkú mursik környezetük szépségideáljaivá váltak.
Pedig a felettébb kényelmetlennek tűnő végső viseletnek már a kialakítása is igazi kihívás: a fiatal lány ajkát egy kicsit megvágják és egy kisebb méretű fadarabot helyeznek a résbe, majd egy idő után kiveszik azt és egy nagyobbra cserélik le, és így tovább egészen addig, míg a testrész a kellő méretre nyúlik – ekkor kerül bele a végleges, immáron agyagból készült, legtöbbször 10 cm átmérőjű lapos tányér, mely aztán élete végéig a mursi nő éke marad.
Az emberiség bölcsőjében maradva nem kevésbé látványos testdíszítés a dél-szudáni silluké. A homlokukon látható vágásnyomok apró gyöngyökre emlékeztetnek, melyekre a bőr mintha már ránőtt volna. Ez a fajta dekorálás több núbiai, azaz északkelet-afrikai néger kultúrára is jellemző (de a világ számos más pontján is elterjedt, például Ausztráliában), az egyes törzseket a vágások helyéről lehet megkülönböztetni.
A silluk közelében, szintén Szudánban, a Szahara peremén élő Nuba törzs tagjai például a hátukra kreálnak csodaszép „vágáskompozíciót”. A mintázat egyes elemeinek végleges formája (hogy laposabb, vagy domborúbb lesz –e) attól függ, hogy milyen módon és milyen eszközzel ejtik a sebet; vághatnak pl. borotvával, majd a sebet pecahoroggal „húzkodják ki”, s még látványosabb lesz a végeredmény, ha kormot dörzsölnek a nyílt sebbe. Egy kiterjedtebb motívummal viselője kifejezheti a készítés idején aktuális érzelmi állapotát is.
Kihagyhatatlanok a felsorolásból a „hosszúnyakú nők”, az észak-thaiföldi Karen Padaung törzs tagjai. Bronz gyűrűik az évek során szaporodnak a végleges számra, kétévente eggyel, ötéves koruktól kezdve. Bár a szakértői vélemények megoszlanak, az egyik elterjedt magyarázat szerint a mursi nőkhöz hasonlóan ők is elrettentés miatt kezdték el hordani a karikákat – abban reménykedtek, hogy a rivális törzs férfiai így majd nem vágynak rájuk és nem hurcolják el őket otthonukból. A ma Thaiföldön élő népcsoport Burmából származik, kisebb létszámban a 20. század második felében menekültek onnan az őket sújtó politikai üldöztetés miatt. A Karen törzs nagyobbik része azonban ma is ott él és harcol a függetlenségért, melyet őslakosokként a burmaiak letelepedésekor veszítettek el.
